Fáj, hogy szíved másé, ölelésed másnak jár,
Csókod nem rám, hanem egy másik lányra vár.
Őt fekteted le csendben az ágyra, csókolod,
Míg én vágyakozva utánad sóhajtozom.
Fáj, hogy lelked eldobtad én tőlem, másnak,
Egy meg nem érdemelt s fiatal lánynak.
Jól eső volt hallani, „szeretlek”, Christine,
De tudhattam volna, hogy nem lesz ez mindig így!
Tudhattam volna, hogy nem ismerlek igazán,
S egy óvatlan percedben, végül kihasználsz,
Eldobsz mint egy ócska játékot, melyik már
Porosodva évek óta a sarokban áll.
Hullajtom csendben könnyeim, Te éretted,
Kit életemben mindig is csak féltettem,
Megbecsültem, szerettem, imádtam, megadtam,
Amit kért, de mit nem mondott, nem tudhattam,
Hogy vajon most szabadság vagy hazugság az,
Mi kell neki? Vagy egyszerűen a szerelem
múlása, hogy engem végül elfeledjen,
Mit Ő annyira, de annyira rég várna?
Megkaptad, elhagytál, szeress hát mást, most már
Nem érdekel, szívem akkor is érted fáj,
Nem lesz másé, nem fogok feledni, leledzni,
Más férfit többé nem ölelek, szeretek.
Elhagytál. Jól esik most ez Neked, édes élet,
Nem számít hogy egy szívet zúztál ketté?
Ha nem számít, hát nem, de mindegy is, elég,
Szívem hamu már, minden-minden porrá ég.
2011. május 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése